"Mummified my teenage dreams/
Mumifikálták a tini álmaimat,
No, it's nothing wrong with me/
Nem, semmi gond velem,
The kids are all wrong/
Minden gyerek rosszul mondja,
The story's all off/
A történetnek vége..."
Mindig is eltudtam azon gondolkodni, hogy a dolgok miért történnek. Tanítás céljából? Esetleg szerencsétlenek vagyunk élni? Egy előző életi hibánk miatt sínylődünk? Vagy csak spontán ezt kapjuk. Nem tudom. Kerestem a választ, de belefáradtam így a kérdést is elfelejtettem. A pszichológusom szerint nem kellene ilyen kérdéseim legyenek, mert csak elszomorítanak. Nos, szerintem pedig nem kellene olyan világ legyen ami az emberekben ilyen kérdéseket vett fel, hogy a saját életének az értelmét is újra gondolja. Eme világmegváltó gondolatok közepette írtam egy tárgyalásra szánt dossziét legjobb barátomnak, és egyben a főnökömnek. Különleges volt, mint barátnak, mint főnöknek. Rozsda vörös haja miatt sokan megbámulták, ehhez társult az ugyanolyan színű arcszőrzet. Sok esetben azt hitték festi, de velem ellentétben neki eredetileg is ilyen. Kiskoromtól kezdve ismerem, az anyja sokat vigyázott rám mikor anya meghalt. Úgy mondván, Patrick mostoha húgicája voltam. Néha tényleg azt hitték, hogy testvérek vagyunk, tekintve, hogy 15 éves koromtól kezdve rendszeresen festem bíborvörösre a hajam. Imádom így, Patrick szerint is sokkal jobban kihangsúlyozza a személyiségem. Ezen mindig kacagtam, hisz én már rég nem voltam az aki. A fájdalom, az önsanyargatás, a félárvaság, a terrorban élés megváltoztatja az embert.
- Luanna! - nyitott be Patrick, kócos haja a szemébe lógott amely ellenállhatatlanul édessé és kisfiússá tette. Gondolom azt kérdezitek miért is nem jöttünk össze még? Egyszerű a válasz. Immunis számomra. Ő egy barát és az is marad örökké.
- Tessék? - fordultam felé érdeklődve. Elvigyorodott.
- Van kedved kicsit kiruccani? - lépett beljebb, kezében egy barackvirág rózsaszín lapott lengetve. Felvontam a szemöldököm.
- Mégis hova? - kérdeztem és lecsuktam a laptopot miután elmentettem a mára elvégzett munkám. Egy fehér inget viselt és egy farmer nadrágot. Főnökhöz képest elég alulöltözöttnek tűnt, viszont a munkája és a tekintélye mást mondott. Mindig is tiszteltem benne, hogy megértő az emberekkel, mégis ha kell felemeli a hangját, kiáll a maga igazáért és nem fél másokkal szemben. Vele ellentétben én csak vele mertem ismerkedni, a társadalomban elsajátított ismeretségem a nullán volt, de meg is voltam vele elégedve.
- Egy after partyba. Unokatesóm, Steve hívott meg és gondoltam neked is jól esne kicsit kimozdulni - magyarázta lelkesen. Keserű szájízzel mosolyodtam el, már nyitottam a számat, hogy vissza utasítsam, de leintett.
- Csak ma. Kérlek, Lu! Tégy kivételt, ígérem jó lesz - guggolt le elém és markaiba vette kicsi kacsóimat. Könyörgő tekintetétől megesett a szívem és hiába tudtam előre, hogy borzasztóan fogom érezni magam, az ő kedvéért bele mentem.
- Legyen - biccentettem, mire magához ölelt.
- Na akkor spuri haza és csípd ki magad! - parancsolt kedvesen rám amin kacagnom kellett.
- Előre sajnálom a gyerekeidet. Ilyen apa mellett felnőni - cukkoltam kedvesen és puszit nyomtam az arcára, majd összeszedtem a holmim és a liftbe léptem. Azt el is felejtettem említeni, hogy egy gyógyszervállalat cégnél dolgozom, nevezetesebben nevezve a Roxxonnál. Titkárnő vagyok, ugyan nem az a filmekben látott miniszoknyás, dugásra készen lévő cafka hanem egy kicsit visszafogodtabb verzió. Szépen szólva egy stréber, de ez sose zavart.
Miután haza értem elővettem a szebb napokra vett fekete ruhámat és kezdetét vehette a készülődés, ami másoktól eltérő esetben, nekem csak bő 1 óra volt. Mikor az utolsó simításokat végeztem megszólalt a csengő. Magamhoz vettem a retikülömet és ajtót nyitottam. Patrick állt ott, zöld ingben és egy szűk farmerben. A karján a zakója pihent, tekintete elégedettséget tükrözött.
- Tökéletes, mint mindig - dícsért meg, amin csak a szemem tudtam forgatni.
- Inkább induljunk még mielőtt meggondolom magam - fenyegettem, mire felnevetett és előre engedett. Lifttel mentünk le az aulába onnan meg a kocsihoz. Most mindenki azt hiszi egy, hű de menő járgánya van, de a valóság ennél kicsit szürkébb. Attól, mert sokat keress nem szeret nagyon feltűnni, ez bizonyítja a Subaru Legacy is, nem egy bazinagy terepjáró. A buli helyszíne felé tartva nagyon rossz érzés kerített hatalmába, mint mikor az ember ösztönösen érzi a frontváltozást, valami hasonló érzés kerekedett úrrá bennem is. Patrickre néztem, majd megráztam inkább a fejem.
- Ugye tudod, hogy mindig a legjobb barátom leszel? - kérdezte hirtelen a mellettem ülő férfi. Még rosszabbul éreztem magam. de próbáltam elhesegetni ezt a kellemetlen érzést.
- Igen. Te is nekem - mondtam enyhe gombóccal a torkomban. Fél szemmel ránéztem. Úgy nézett ki, mint aki tudja mi fog történni. Mint ha.... nem is tudom. Nem tudtam hova tenni az érzést, és ezt csak később értettem meg miért is kérdezte, de akkor már késő volt.
